Trianon 100: Nagy Miklós polgármester beszéde

Két összeszorított szájú, szomorú ember. Doktor Benárd Ágoston orvos, népjóléti és munkaügyi miniszter, mert a kormányból más nem vállalta. Állva írta alá, így is tiltakozva. Aztán visszament orvosnak. Utána jött Drasche-Lázár Alfréd miniszteri tanácsos, akit erre az alkalomra párizsi magyar követté neveztek ki. Utána még két évet volt diplomata, és várta a magánszféra. Közben a maradék Magyarországon, de az elcsatolt területek magyarok lakta részén is megállt az élet, a gyárak, a közlekedés, minden. Szóltak a harangok, a szirénák, sírás hallatszott innen-onnan. Aztán leszállt a szép kora nyári est, és mi sírva vigadunk azóta nemzedékről nemzedékre.

Trianonban elvesztettük az ezer esztendős Történelmi Magyarország több mint kétharmadát, ami számokban azt jelenti, hogy 325 411 négyzetkilométerből 92 925 lett. Az 1910-es népszámlálás 18 264 533 lakójából pedig 7 615 117. Hatalmas erdőségek, ásványkincsek, állami tulajdonú gyárak, vasútvonalak, hidak, minden odalett olyan tiszta magyar lakosságú területekkel, mint Székelyföld, a Csallóköz, Bácska és a Partium magyar többségű részei. És itt mindjárt két jogos kérdés is felmerül a 100 esztendővel később élőkben: egyrészt a MIÉRT súlyos kérdése, másrészt meg az, hogy MIÉRT NEM TETTEK ELEINK AKKOR ELLENE?

Menjünk hát sorban ezekkel a miértekkel: A Nagy Háborút. Ahogy eleink az első világháborút nevezték, Ausztria-Magyarország a vesztesek között fejezte be. Úgy, hogy csapatai mindenütt az ellenség földjén álltak, de az ország forradalmasodott, nem győzte a háborús erőfeszítéseket. Amiket a győztesek is megszenvedtek, ezért is szereztek tehermentesítésül a háború folyamán új szövetségeseket, majdani területi zsákmányt ígérve cserébe. Így lépett be a semleges Románia 1916 nyarán a háborúba orvul Erdélyre támadva. Ők a Tiszáig kaptak Párizstól és Londontól ígéretet, de aztán akkor még Bukarestet is elfoglalva, elkergettük őket. Az olaszok ugyanígy, területekért már 1915 tavaszán támadtak, és akkor még ott voltak a csehek. Akik Prágájukat fővárossá tették volna, s önállóságról ábrándozva katonáik ezrével adták meg magukat a harctereken, hogy aztán együtt maradva majd hazatérjenek. Ők, ezek a katonák szállták meg a Felvidéket, Párizsba és Londonba szökő politikusaik már a háború kitörése után megkapták erre az ígéretet. És ekkor még Kárpátalja is az övék lett.

Délen a szerbek szerettek volna uralkodni a többi szláv népek, a horvátot, szlovének és bosnyákok felett, s erre majd sor is kerül Jugoszlávia létrejöttével. De erre még azért várniuk kellett, hiszen 1916-ra a háborút a szarajevói merénylettel kirobbantó Szerbia súlyos vereséget szenvedett, a hadserege a királlyal együtt Korfu szigetére szorult.

Aztán 1917-ben, kivárva az időt, megérkezett meggyengült ellenségeink mellé Amerika a maga százmillió lakójával és elképesztő gazdasági erejével. És a háborút ez eldöntötte. Az USA így világhatalom lett, a neki eladósodott győztesek pedig kirabolták és tervszerűen meggyengítették a veszteseket. A népek önrendelkezésére hivatkozva, de erről a magyarokat és az osztrákokat meg nem kérdezve szétrobbantották Ausztria-Magyarországot, utóbbit a testéből kiszakadt, ellenséges államokkal körülvéve. Amely helyzet 100 év után alig változott, gondoljunk csak a román parlament által nemrégiben elfogadott Trianon-ünnepre, mert amikor mi a szétszórattatásunkra, megcsonkításunkra emlékezünk, ők bizony ettől az évtől június 4-én hivatalosan is örömünnepet ülnek.

És ennyi igazságtalanság, gonoszság után joggal merül fel a kérdés a ma emberében: hát miért nem tettek a száz esztendeje élők mindez ellen? Persze, tettek. Csak nem jól, és nem eleget. Íme egy példa: az 1918 október végén hatalomra jutó Károlyi Mihály és emberei leszerelték és szétzüllesztették a még hadra fogható magyar erőket. A fegyverszünet után, november elején 800 000 magyar katona indul fegyvereivel, parancsnokaival együtt vissza a frontokról, de már a határon züllesztők, agitátorok várják őket. És a magyar visszavonulással párhuzamosan megindul a csehek, románok, délről pedig a Görögországban partra szállt franciák és szerbek támadása. Egyes újabb számítások szerint összesen nem voltak ezek az erők ötvenezren. És a Kolozsvárra 1918 Karácsonyán bevonuló román lovasságnak a bocskorra volt felkötve madzaggal a sarkantyú, aztán csizmát ott már magyar lábakról szereztek. 

De 1919 januárjában, mikor már nem volt magyar hadsereg, néhány önkéntes, katona és vasutas állította meg Balassagyarmatnál az azt is elfoglalni akaró cseheket. Ne feledjük ezt sosem el! A csehek pedig fejvesztve menekültek, ahogyan a vörös zászló alatt, de az országért harcoló, Eperjesig eljutó zászlóaljaink előtt is. A Székely Hadosztály pedig hónapokig tartotta fel egy 200 kilométer hosszú frontszakaszon a támadó román hadsereget. Minden tiszteletünk érte! Hogy Gasztonyhoz közelebb jöjjünk, 1920. augusztus elsején az őrségi Kerca lakói a szomoróciak segítségére siettek, amit éppen szerbek szálltak volna meg. És elűzték a fegyvereseket, Szomoróc újra magyar lett, és az is maradt! Köszönet érte! Vagy ott van az 1921-es soproni népszavazást kikényszerítő, a Lajtabánságot kikiáltó szabadcsapatok, a Rongyos Gárda hőstette. Akiknek egy része 1922 nyarán itt a szomszédban, Sigray Antal gróf ivánci birtokán, a lugosi majorban gyülekezett, mert az osztrákok nem teljesítették a népszavazási ígéreteket. Ők ötvenen ugyan Karácsfánál (ma Hagensdorf) veszítettek, de 1923. január 10-én az osztrákok a nagy nyomás miatt kénytelenek voltak népszavazást tartani. Aminek során tíz korábban elcsatolt falu: Alsó- és Felsőcsatár, Kis- és Nagy-Narda, Pornóapáti, Vaskeresztes (akkoriban Német- és Magyarkeresztes), Horvátlövő, Szentpéterfa és Ólmod Magyarország mellett döntött. Tisztelet és köszönet érte! De ott van a somoskői Krepuska Géza gégészprofesszor esete is, aki korábban meggyógyított egy antant tábornokot. És kérésére az meg hálából elérte, hogy Somoskő ismét magyar legyen. Ne felejtsük el ezt a nevet!

S végül mit is hozhatott a 100 évvel ezelőtti Gasztonynak ez a szégyenletes béke? Amely alapján a határ ott húzódott a felső erdő végén, elvágva a Szentkútra, Lovászadra vezető erdei utakat. Kevesebb lett a barátkozás, az átjárás egymás búcsúira, ünnepeire. Passzussal lehetett menni csak, ha pedig valamit eladni vittél volna, akkor még úgy sem, csak a finánc pecsétjével. No, ezt a lehetőséget elkerülték sokan innen is, ők voltak a csempészek. Akik így-úgy, de a vasfüggöny felhúzásáig, sőt, még azután is tevékenykedtek, a végén már embereket is átsegítve. Hogy aztán az aknákkal, később a műszaki zárral négy évtizedre hermetikusan elzárjanak egymástól bennünket. S ez idő alatt lassan elfogyjanak ottmaradt, burgenlandivá lett magyarjaink, elvesszen a magyar szó is, csak a temetők sírkövein a nevek, azok mutassák még a régi határokat.

S mégis azt mondom, ne essünk mi megmaradottak, mai emlékezők kétségbe. Mert igazunk biztos tudatában lehetünk, ezt mutatja a területeinkből részesült szomszédok minden rejtett féleleme. Tamási Áron, az író, Erdély északi részének visszacsatolásakor azt üzente a románoknak: Az igazságot is meg lehet szokni. Amúgy ez a románoknak meglehetősen nehéz lenne, például a szlovákokkal együtt újra kellene írniuk az egész történelmüket. Nekünk pedig a borongós trianonzás helyett kezet kell nyújtani magyarságukhoz foggal-körömmel ragaszkodó, elszakadt testvéreinknek. És nem lerománozni az erdélyieket, szlovákozni a felvidéki egyre kevesebb magyart. Mert az oldott kéve széthullik, elveszik, az egyben maradó pedig erős, eltörhetetlen.